Lélek

Annak ellenére, hogy Ciel Phantomhive-nak legtöbbször megvolt a maga problémája, lévén, hogy a családja játékgyárának tulajdonosa volt, és temérdek papírmunkát sóztak a nyakába, valamint egy-kéthetente biztosan elrabolták, vele is előfordult az, hogy unatkozott.

Elvégre tizenhárom éves volt, mindig kiszolgálták, és az egyetlen korabeli társasága Elizabeth Midford és Alois Trancy képében nyilvánult meg, és tekintettel arra, hogy inkább utasította volna arra főkomornyikját, hogy ölje meg, mint hogy önszántából beszélgetésbe elegyedett volna a kettővel.

Éppen ezért történt most is az, hogy unott kifejezéssel, érdektelen tekintettel figyelte a kint tevékenykedő szolgálókat, akik, mint szokásuk volt, több kárt okoztak, mint amennyi hasznot, még ha csak véletlenül is.

Finnian ugyanis éppen gazolni igyekezett, nem tudván arról, hogy éppenséggel a virágoskert ékes példányait rántja ki a földből, Mei-Rinnel az oldalán, akit Sebastian zavart ki, mondván, hogy „Legalább ott nem tud akkora kárt okozni”, pontosan az után, hogy már megint ripityára zúzta az antik csészekészletet.

A főkomornyik vélhetően csak a fejét fogta az eset után, és nekiállt takarítani. Már teljesen hozzászokott ahhoz, hogy ideje nagyrészében nem is a mesterével, hanem az alatta dolgozó idiótákkal kellett töltenie kevéske szabadidejét. (Márpedig mindezek helyett akár macskákat is cirógathatott volna, micsoda veszteség!)

Baldroy-t, az önjelölt szakácsot pedig hiába nem lehetett látni, a fiatal gróf még az emeleten is hallotta, ahogyan kiáltozik. Inkább már utána sem járt a dolgoknak, mert egyrészt, az démoni komornyikjának tisztje volt, másrészt pedig, gyakorlott személy révén már ebből is nagyon jól le tudta szűrni, hogy a férfi már megint felgyújtotta a konyhát. (De a múltkori eset után a hatalmas kúria egyik szobája sem volt biztonságban.)

Pár perc után elült a zaj, az ügyetlen kertész és a kétbalkezes cseléd valószínűleg harmadik társuk segítségére siettek, hiszen már épp itt volt az ideje a vacsora elkészítésének, már ha azt a hármat vette számításba az ember.

 – Vajon mit fognak ezek csinálni, miután meghaltam? – gondolkozott el a Phantomhive háztartás ifjú feje, hiszen tisztában volt azzal, hogy ő maga sem élhet örökké, mint a démonok. – Nem, azt hiszem erre teljesen felesleges gondolnom.

Maga is tudta, hogy jobban jár, ha nem fájdítja mások gondjaival a fejét, volt neki amúgy is elég, bár nem igazán panaszkodhatott miatta.

Elvégre ő volt az, aki eladta a lelkét, nem igaz?

**********

Ezer éve írtam már Black Butler fanfctiont, és most belém hasított az a tipikus „Gyerünk már, miért is ne?!”-érzés, és bár végülis nem sikerült hosszúra, sőt, igencsak rövid lett, és egy darabig vacilláltam is vele, hogy most publikáljam-e, avagy sem, végül ide jutottam.

Ha esetleg tetszett, a visszajelzéseknek mindig örülök~! <3

U.I.: A blog kinézetén ERŐSEN munkálkodom, senki meg ne lepődjön!

Mennydörgés | 2. rész

Itt az első szösszenetem második fele, ahol végre Otabek is szerepet kap. Jó olvasást~ :)

Akane

~~~~~~~~~~~~~~~

Otabek Altinnak az égvilágon semmi problémája nem volt a viharral. Az egy dolog volt, hogy nem igazán lehetett elektromos készülékeket használni, mert az egész hotelben elment az áram; arra az esetre ott volt a telefonja, ha pedig nagyon megunta, akkor valami mást csinált. Éjszaka lévén, most aludni tervezett.

Már kényelmesen elhelyezkedett a kihúzható kanapén, amin – méretét tekintve – akár még két ember is elfért volna, a takaróját magára húzta, és félálomban a rövid programjának koreográfiáját képzelte maga elé, mire végre elnyomta az álom.

A kazahsztáni műkorcsolyázó mellesleg nem nagyon szeretett aludni. Attól függetlenül, hogy testének e tevékenység létszükségletnek számított, ő csak időpocsékolásnak érezte; hiszen azt az időt a szeretteivel, vagy akár gyakorlással is tölthetné. Persze azt azért ő sem kedvelte, ha az éjszaka közepén ébresztették.

Ezúttal viszont tényleg alig aludhatott pár órát, mert arra kellett kelnie, hogy valaki istentelenül kopog az ajtaján. Otabek általában udvarias volt, de mikor legmélyebb álmából rángatták ki, még ő is elmormolt egy cifra, kazah káromkodást, mielőtt felült volna.

– Gyere be… – mondta félhangosan, az ajtóban álló személynek címezve. Hangja álomittas, reszelős volt, ráadásul ha egy fangirl meglátta volna a zilált haját és ködös tekintetét, valószínűleg rá is veti magát.

Az ajtó résnyire nyílt, a szűk nyíláson bekukkantott egy szőke hajkorona, majd az egész ember bevánszorgott a szobába, méghozzá párnástul és takaróstul. A kazah srác valamennyire azért megörült, amikor csak Yuri Plisetskyt fedezte fel a kései látogatóban.

(És be kell vallani, elképesztően meg is könnyebbült, merthogy az egész korcsolyázó gárda egy hotelben szállt meg, és akadt már különösebb látogatója is, – például Christophe Giacometti –, akire inkább azonnal rácsapta az ajtót, amint megtudta, mit akar.)

– Yura, már nem azért, tudom, hogy barátok vagyunk, és nem mintha különösebben zavarna a látogatásod, de megkérdezhetném, hogy mégis mi a jó eget akarsz… – pillantott rá a telefonjára – hajnali 2:43-kor?

– Bocs, Beka, de ez a kibaszott eső egyfolytában veri az ablaküveget, mert pont északról akar leszakadni az ég, és minő véletlen, a szobánk pont arra néz – fújtatott idegesen. – Ó, és jut eszembe; jobb híján Milával tettek egy szobába, mondván, hogy mi „úgysem csinálunk semmit”, amivel nem igazán értem, mit akart Yakov, és a hab a tortán csak az, hogy a Banya horkol, ráadásul kurva hangosan!

– Akkor már miért nem velem raktak téged össze, Milát meg azzal az olasz lánnyal? – gondolkozott el a kazah. – Elvégre én sem harapok, és kettőnkről nem is feltételezhető, hogy egymásra mászunk, ugye?

Otabek arcára szórakozott félmosoly kúszott fel, a fiatalabb, orosz srác pedig valamiért kellemetlenül kezdte érezni magát, és el is pirult; persze ezt betudta annak, hogy kazah barátja nem szellőztetett ki, ezért meleg volt a szobában.

– M-mert, ha rémlene, te mindenképp egyedül akartál aludni, a Banya biszex, az olasz csaj asszem’ leszbikus, meg a bátyja se hagyná – sóhajtott a másik kelletlenül. – Ne hidd, hogy én nem próbálkoztam vele.

Annak is külön okai voltak, hogy Otabek miért is nem akart szobatársat. Ha olyan illetőt kap, aki éjjel nem alszik, zajong, forgolódik, vagy horkol, azzal aztán nem sok jót ér el, mivel nem lesz kipihent a versenyen, rosszabb teljesítményt fog nyújtani, utána meg viszlátot mondhat a jó helyezésnek. Annál fogva pedig, hogy eddig csak Phichit Chulanont – nem – alvási szokásairól szerzett tudomást, nem akarta megkockáztatni a dolgot.

– Jól van, felőlem aludj itt, de vihar itt is van, mint észreveheted – állította a nyilvánvalót Otabek, és az időjárás, ami mindezt alátámasztani szándékozott, úgy tűnt, cseppet sem enyhült, mert hatalmasat dörgött az ég, és egy villám fénye világította meg a szobát –, de még senki sem panaszkodott amiatt, hogy horkolnék, tehát feltételezhetően nem szoktam.

Az egyetlen dolog, amin a sötét hajú srác meglepődött, az Yuri reakciója volt a mondandója első fele után; összerezzent, és még a keze is elkezdett remegni. Otabek erről már levonhatta a következtetést. Yuri Plisetsky fél a vihartól, még akkor is, ha előbb vágná le a fél karját, mint hogy bevallja bárkinek.

– Oké, hol tudok aludni? – emelte meg az egyik szemöldökét a szőke, bár ezt a gesztust a másik nem érzékelhette, méghozzá a koromsötét miatt.

– Yura, tulajdonképpen két lehetőség van – felelte egyszerűen Otabek. – Vagy mellettem alszol, vagy a földön, bár én a helyedben mindenképpen az elsővel élnék, ugyanis szerintem az a kényelmesebb.

– N-nekem mindegy, csak- – Puffanás. Cifra, orosz káromkodás. Bár Otabek ezt nem láthatta, de szőke legjobb barátja kivételesen olyat csinált, amit nem igazán szokott; alaposan eltanyált, méghozzá a magával cipelt takarójában.

A kazah ettől függetlenül így, hajnali három felé igencsak frászt kaphatott a zajtól, mert kis híján elejtette a telefonját, miközben bekapcsolta rajta a zseblámpát, és barátja felé világított vele. A látvány viszont annyira meglepte, hogy majdhogynem elkapta a röhögőgörcs.

Az egy és igazi Yuri Plisetsky karba tett kézzel, durcás fejjel, törökülésben ücsörgött a fapadlón, valószínűleg várva a csodát. Illetve legalábbis azt, hogy Otabek felsegítse.

Úgy tűnik, az idősebb fiú még késői órákban is tökéletesen lovagias, ugyanis csak eleget tett a néma kérésnek, és segített a másiknak álló helyzetbe tornázni magát, holott valószínűleg könnyedén ment volna neki is.

Ezután már viszonylag egyszerűen mentek a dolgok; sikeresen megállapodtak abban, hogy ki melyik oldalon alszik, és el is helyezkedtek, mikor az égiek megint úgy döntöttek, hogy nem hagyják békében a párost, ugyanis villámlás formájában emlékeztették a szőke műkorcsolya-bajnokot, hogy mitől is fél.

– Yura – szólította meg legjobb barátja. – Remegsz.

Na igen, Otabek sosem arról volt híres, hogy finoman fogalmazta meg a dolgokat. Ha az ember tanácsot kér tőle, vagy úgy általánosságban beszélni szeretne vele, jobban jár, ha felköti a gatyáját, mert ő aztán nem finomkodik.

– U-ugyan, dehogy – az akadozó beszéde szöges ellentétben állt a kijelentésével. Otabek nagyot sóhajtott, majd közelebb húzva magához a másik fiút átölelte a vékony testet. – M-mi a…?!

– Aludj – jelentette ki a másik. – Nyugi, nem fog semmibe belevágni a villám, a hotel tetején ott volt a villámhárító.

Yuri inkább már meg se kérdezte, honnan veszi ezt. Annyit már megtapasztalt az utóbbi időben, mióta barátok, hogy a másik ijesztően jól olvas a testbeszédből, ezért csak sóhajtva mormolt neki oda oroszul:

– Jó éjt, Beka.

– Neked is, Yura.

Lilia pedig meglepettségében még az állandóan komoly arckifejezését is elfelejtette magán tartani, mikor reggeli ébresztés gyanánt benyitott, és ráakadt az ölelkező, békésen szundító párosra.

Mennydörgés | 1. rész

Yuri Plisetsky egészen kicsi korától kezdve nem szíveli túlzottan a vihart, és az azzal jegyben járó társait; a mennydörgést és a villámlást. Persze ennek is külön története van, hisz senki nem fél ok nélkül semmitől; pláne ha a szőke fenegyereket vesszük alapul.

Ez a félelem még onnan adódik, hogy mikor kisgyerek volt, és a nagypapájánál töltötte a hétvégét, mint szokása volt, és a természet még a megszokottnál jobban is kitett magáért. Szakadt az eső, süvített a szél, és bizonyos időközönként hatalmas villanásokat láthatott az, aki megfigyelte az eseményt.

A szőke hajú, alig ötéves kisfiú pedig pontosan ezt tette. Ezt megcáfolandó viszont, hogy már akkor sem kifejezetten volt oda a hanghatásokért; a fülére tapasztotta apró kezecskéit hogy kiszűrje a zajokat, és csak a fényre koncentrálhasson.

A villámlás arra emlékeztette őt, mikor kapcsolgatta a régi asztali lámpát a papája íróasztalán; azt ugyanis felettébb szórakoztatónak találta. Pontosan abban a korban volt, mikor még minden érdekelte, és hasonlóan ahhoz, ami napjainkban is végbemegy, fittyet hányt a figyelmeztetésre. (Most meglepődött valaki? Erősen kétlem.)

Egy idő után – ami normális gyerekhez illően alig volt öt perc, és ez még soknak is számított – megunta az ablakon kifelé való bámulást, és tévét szeretett volna nézni, ám az idősödő Nikolai nem engedte neki.

 – Belevág a készülékbe, ha mondom! – állította sokadszorra, de a fiúcska még mindig nem hitt neki. Hatalmas, zöld tekintetét az öregébe fúrta, miközben tiltakozón rázta a fejecskéjét. Hát persze hogy nem akarta neki elhinni.

Az öreg nagyot sóhajtva kezdte a szoba felé terelgetni, elvégre tapasztalatból tudta, hogy a makacs ötévest nem tudja eltántorítani eredeti céljától, hacsak valami kecsegtetőbb ajánlatot nem tesz neki. – Yurochka, ideje ágyba bújni, már rég aludnod kellene.

 – De én nem akarook~! – nyavalygott fáradhatatlanul, és elszántan igyekezett meggyőzni az öreget. – Nagyapa lééégysziiiii, úgyis most megy a kedvenc meséém~!

Bociszemeit még mindig az öregre meresztette, és Nikolai biztos volt benne, hogy külön ezekre az alkalmakra fejlesztette ki őket, és azt el kell ismerni, hogy kegyetlenül aranyos volt. Az idős férfi csak kacagni tudott mindezen.

Mély, öblös nevetése volt, olyan, amilyentől mindenki megnyugszik. Mint egy nagypapáénak lennie kell. A kis szőke fiút mégis inkább a Mikulásra emlékeztette. Talán ezért hívta Nikolaus nagypapinak, ha olyan kedve volt, és ígértette meg a férfival, hogy öltözzön be karácsonykor.

 – Yurochka, ne légy engedetlen – dorgálta meg szeretetteljesen a kisfiút. – Ha jó leszel, felolvasok neked egy esti mesét, rendben?

 – Neeeeee, nagypapiiiiii~ – tiltakozott újból a kiskölyök, ezúttal már az idős férfi lábába kapaszkodva. – Te találj ki valamit! A te meséid sokkal érdekesebbek, a mesekönyveseket már úgyis mind hallottam… Az óvónéni az egész mesekönyvet felolvasta, csak azt mondta „Aludj már, könyörgöm!”.

Nikolai nagyot sóhajtott, amint maga elé képzelte a középkorú, barna hajú nőt, aki múltkor hosszasan elbeszélgetett vele arról, hogy valahogyan mindenképpen meg kellene szabadítani a fiút némi energiától, és megígértette vele, hogy megint leviszi a korcsolyapályára, hátha az legalább annyira kifárasztja, mint múltkor.

 – Azt nem csodálom… – sóhajtotta az öreg, majd megtolta kissé a szobája felé. Újból. – Na, menj, mert nem lesz esti mese!

Hál’ Isten csak sikerült a takaró alá imádkozni a kis Plisetsky csemetét, aki kíváncsian meredt idős rokonára, amint belépett a szobába. Mindig ott szokott aludni, ha éppen a szülei dolgoztak, és ez igen sokszor elő szokott fordulni, tehát egy szobát kötelező jelleggel kisajátított magának.

Nikolai beleült az ágy mellett elhelyezett vén karosszékbe, és kedves hangon mesélni kezdett a kiskölyöknek:

 – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kíváncsi, kis hercegecske…

A szőke kisfiú, akinek szemében addig egy csepp álmosság sem volt, alig tíz perc múlva már édesen szuszogva aludta az igazak álmát.

Nagyapja gyengéden végigsimított az arcocskáján, mielőtt ő maga is átballagott volna a szobájába, mert be kell vallani, a kis eleven gyermek egész napos felügyelete alaposan kifárasztotta.

~~~~~~~~~~~~~~~

Hirtelen valami hatalmasat csattant, felverve ezzel legmélyebb álmaiból a szőkeséget. Félve nézett körbe, és mikor az ablakon keresztül látta a számára ijesztő árnyakat, amik a villámlás következtében még jobban kirajzolódtak a függönyön, olyan kicsire húzta össze magát, amennyire emberileg lehetséges volt.

Az ő korában természetes volt, hogy félt az ágya alatt és környezetében megbúvó szörnyektől; és erre az is rátett a múltkor egy lapáttal, hogy a nagyapja tiltása ellenére megnézett egy ijesztő filmet, aminek sarkában egy sárga karikával körülvett szám volt.

(Az öregnek egy nappal később azzal is igencsak nagy meglepetést okozott, hogy mindentől összerezzent, és el is káromkodta magát, bár akkor még nem olyan változatos szókinccsel felfegyverkezve, mint napjainkban. Nikolai ettől függetlenül mégis elejtette miatta az egyik lábasát, és mikor a szülei jöttek a gyerekért, magyarázkodhatott is nekik, hogy a fiuk miért ismer ilyen szavakat.)

Az ijedtség sós könnyei folytak végig a fehér arcon, és egész testében remegni kezdett. Nem mert átrohanni a szomszéd szobába, csak lefagyva kuporgott az ágyon. A filmben sem értek semmit a rohanással a szereplők, és akkor is csak árnyakat láttak. Mellette, az éjjeliszekrényen ott hevert a távirányító, amin gyorsan megnyomott egy gombot, hogy a készülék bekapcsolódjon.

Aranyos rajzfilmfigurák ugráltak a tévé képernyőjén, kedves dallamot játszva háttérzeneként, aminek következtében a szívverése lelassulni látszott, és az érték már közelített a normális felé.

Hiába, teljesen logikus módon egy ötéves kisgyereket csak az nyugtat le, ha a szüleihez bújik félelmében, vagy rajzfilmet néz, és mivel az első pillanatnyilag nem tűnt kivitelezhetőnek a szőkeség számára, inkább a másodikat választotta.

Ennek ellenére úgy tűnt, Yurinak igencsak peches napja van; hatalmas dörrenés, fény, és elmegy az áram. Lefordítva: az öregnek kellett volna gondolnia villámhárítóra, vagy legalább elrakni a távirányítót, mert tényleg belevágott a tévékészülékbe.

Egy ilyen gyermekkori trauma után, még ha nem is sérült meg, nem számít csodának, hogy Yuri Plisetsky a mai napig retteg a villámlástól.

~~~~~~~~~~~~~~~

Update? Update. Ez a hivatalos első bejegyzés itt a blogon, tehát nagyon remélem, hogy tetszett az ide tévedő szerencsétleneknek~.

Akane

Bemutatkozás~

Üdvözletem minden erre tévedő, gyanútlan halandónak~

Most kezdhetném azzal, hogy köszönöm szépen, hogy idelátogattál, és blablabla, stb, stb, de magamból kiindulva ez a bejegyzés még így is rohadt hosszú lesz (vagy nem), tehát inkább nem kertelek; vágjunk is bele!

Ez a blog – ha a nevéből esetleg még nem esett volna le – főként anime témában fog mozogni, azon belül is főleg néhány nagy-nagy kedvencemmel, meg amit még aktuálisan megszeretek, és most még a gondolatától is irtózom.

Elrettentő példaként felhoznám a Yuri on Ice-ot, az Attack on Titan-t, és ha vállalkozó szelleműnek érzem majd magam, esetleg a Kuroshitsuji-t, vagy régebbi kedvenceimet is.

Na, most hogy ezt így nagyjából össze sikerült szednem, elárulnám, hogy miféle figyelmeztetések érvényesek (többnyire) ezen a csodálatos oldalon.

Kérlek, még most menekülj, ha:

• a slash és fem!slash nem a te műfajod. Ha esetleg nem tudnád, ez a két férfi és két nő közti romantikus és/vagy szexuális kapcsolatot hivatott jelölni, és nem dísznek van ott, ha kirakom.
• nem bírod a (helyenként előforduló) káromkodásokat, felkavaró tartalmat, röhögőgörcsöt, vagy cukor túladagolást. Hangulatomtól függően nálam, elég színes skálán, mindenre esély van, bár ezt előre jelölni fogom.
• allergiás vagy a kóros hülyeségre. Ezt egyébként csak félig szántam viccnek. Gyakran még a komoly dolgokat is hajlamos vagyok elszórakozni, eért ha nem kifejezetten vagy oda a hozzám hasonló emberekért, nem javaslom az ittléted.
• mindenáron csak káromkodásból álló, értelmetlen, gyűlölködő hangvételű, romboló kritikával szándékozol "megajándékozni". Köszönöm szépen, az ilyenekre nem vagyok vevő.

Na, és most, végezetül, köszönöm, hogy elolvastad, és nagyon remélem, hogy nem sikerült elijesztenem téged, hiába próbálkoztam olyan kitartóan ^^

További szép, magamhoz hasonló őrültektől mentes napot~