Mennydörgés | 1. rész

Yuri Plisetsky egészen kicsi korától kezdve nem szíveli túlzottan a vihart, és az azzal jegyben járó társait; a mennydörgést és a villámlást. Persze ennek is külön története van, hisz senki nem fél ok nélkül semmitől; pláne ha a szőke fenegyereket vesszük alapul.

Ez a félelem még onnan adódik, hogy mikor kisgyerek volt, és a nagypapájánál töltötte a hétvégét, mint szokása volt, és a természet még a megszokottnál jobban is kitett magáért. Szakadt az eső, süvített a szél, és bizonyos időközönként hatalmas villanásokat láthatott az, aki megfigyelte az eseményt.

A szőke hajú, alig ötéves kisfiú pedig pontosan ezt tette. Ezt megcáfolandó viszont, hogy már akkor sem kifejezetten volt oda a hanghatásokért; a fülére tapasztotta apró kezecskéit hogy kiszűrje a zajokat, és csak a fényre koncentrálhasson.

A villámlás arra emlékeztette őt, mikor kapcsolgatta a régi asztali lámpát a papája íróasztalán; azt ugyanis felettébb szórakoztatónak találta. Pontosan abban a korban volt, mikor még minden érdekelte, és hasonlóan ahhoz, ami napjainkban is végbemegy, fittyet hányt a figyelmeztetésre. (Most meglepődött valaki? Erősen kétlem.)

Egy idő után – ami normális gyerekhez illően alig volt öt perc, és ez még soknak is számított – megunta az ablakon kifelé való bámulást, és tévét szeretett volna nézni, ám az idősödő Nikolai nem engedte neki.

 – Belevág a készülékbe, ha mondom! – állította sokadszorra, de a fiúcska még mindig nem hitt neki. Hatalmas, zöld tekintetét az öregébe fúrta, miközben tiltakozón rázta a fejecskéjét. Hát persze hogy nem akarta neki elhinni.

Az öreg nagyot sóhajtva kezdte a szoba felé terelgetni, elvégre tapasztalatból tudta, hogy a makacs ötévest nem tudja eltántorítani eredeti céljától, hacsak valami kecsegtetőbb ajánlatot nem tesz neki. – Yurochka, ideje ágyba bújni, már rég aludnod kellene.

 – De én nem akarook~! – nyavalygott fáradhatatlanul, és elszántan igyekezett meggyőzni az öreget. – Nagyapa lééégysziiiii, úgyis most megy a kedvenc meséém~!

Bociszemeit még mindig az öregre meresztette, és Nikolai biztos volt benne, hogy külön ezekre az alkalmakra fejlesztette ki őket, és azt el kell ismerni, hogy kegyetlenül aranyos volt. Az idős férfi csak kacagni tudott mindezen.

Mély, öblös nevetése volt, olyan, amilyentől mindenki megnyugszik. Mint egy nagypapáénak lennie kell. A kis szőke fiút mégis inkább a Mikulásra emlékeztette. Talán ezért hívta Nikolaus nagypapinak, ha olyan kedve volt, és ígértette meg a férfival, hogy öltözzön be karácsonykor.

 – Yurochka, ne légy engedetlen – dorgálta meg szeretetteljesen a kisfiút. – Ha jó leszel, felolvasok neked egy esti mesét, rendben?

 – Neeeeee, nagypapiiiiii~ – tiltakozott újból a kiskölyök, ezúttal már az idős férfi lábába kapaszkodva. – Te találj ki valamit! A te meséid sokkal érdekesebbek, a mesekönyveseket már úgyis mind hallottam… Az óvónéni az egész mesekönyvet felolvasta, csak azt mondta „Aludj már, könyörgöm!”.

Nikolai nagyot sóhajtott, amint maga elé képzelte a középkorú, barna hajú nőt, aki múltkor hosszasan elbeszélgetett vele arról, hogy valahogyan mindenképpen meg kellene szabadítani a fiút némi energiától, és megígértette vele, hogy megint leviszi a korcsolyapályára, hátha az legalább annyira kifárasztja, mint múltkor.

 – Azt nem csodálom… – sóhajtotta az öreg, majd megtolta kissé a szobája felé. Újból. – Na, menj, mert nem lesz esti mese!

Hál’ Isten csak sikerült a takaró alá imádkozni a kis Plisetsky csemetét, aki kíváncsian meredt idős rokonára, amint belépett a szobába. Mindig ott szokott aludni, ha éppen a szülei dolgoztak, és ez igen sokszor elő szokott fordulni, tehát egy szobát kötelező jelleggel kisajátított magának.

Nikolai beleült az ágy mellett elhelyezett vén karosszékbe, és kedves hangon mesélni kezdett a kiskölyöknek:

 – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kíváncsi, kis hercegecske…

A szőke kisfiú, akinek szemében addig egy csepp álmosság sem volt, alig tíz perc múlva már édesen szuszogva aludta az igazak álmát.

Nagyapja gyengéden végigsimított az arcocskáján, mielőtt ő maga is átballagott volna a szobájába, mert be kell vallani, a kis eleven gyermek egész napos felügyelete alaposan kifárasztotta.

~~~~~~~~~~~~~~~

Hirtelen valami hatalmasat csattant, felverve ezzel legmélyebb álmaiból a szőkeséget. Félve nézett körbe, és mikor az ablakon keresztül látta a számára ijesztő árnyakat, amik a villámlás következtében még jobban kirajzolódtak a függönyön, olyan kicsire húzta össze magát, amennyire emberileg lehetséges volt.

Az ő korában természetes volt, hogy félt az ágya alatt és környezetében megbúvó szörnyektől; és erre az is rátett a múltkor egy lapáttal, hogy a nagyapja tiltása ellenére megnézett egy ijesztő filmet, aminek sarkában egy sárga karikával körülvett szám volt.

(Az öregnek egy nappal később azzal is igencsak nagy meglepetést okozott, hogy mindentől összerezzent, és el is káromkodta magát, bár akkor még nem olyan változatos szókinccsel felfegyverkezve, mint napjainkban. Nikolai ettől függetlenül mégis elejtette miatta az egyik lábasát, és mikor a szülei jöttek a gyerekért, magyarázkodhatott is nekik, hogy a fiuk miért ismer ilyen szavakat.)

Az ijedtség sós könnyei folytak végig a fehér arcon, és egész testében remegni kezdett. Nem mert átrohanni a szomszéd szobába, csak lefagyva kuporgott az ágyon. A filmben sem értek semmit a rohanással a szereplők, és akkor is csak árnyakat láttak. Mellette, az éjjeliszekrényen ott hevert a távirányító, amin gyorsan megnyomott egy gombot, hogy a készülék bekapcsolódjon.

Aranyos rajzfilmfigurák ugráltak a tévé képernyőjén, kedves dallamot játszva háttérzeneként, aminek következtében a szívverése lelassulni látszott, és az érték már közelített a normális felé.

Hiába, teljesen logikus módon egy ötéves kisgyereket csak az nyugtat le, ha a szüleihez bújik félelmében, vagy rajzfilmet néz, és mivel az első pillanatnyilag nem tűnt kivitelezhetőnek a szőkeség számára, inkább a másodikat választotta.

Ennek ellenére úgy tűnt, Yurinak igencsak peches napja van; hatalmas dörrenés, fény, és elmegy az áram. Lefordítva: az öregnek kellett volna gondolnia villámhárítóra, vagy legalább elrakni a távirányítót, mert tényleg belevágott a tévékészülékbe.

Egy ilyen gyermekkori trauma után, még ha nem is sérült meg, nem számít csodának, hogy Yuri Plisetsky a mai napig retteg a villámlástól.

~~~~~~~~~~~~~~~

Update? Update. Ez a hivatalos első bejegyzés itt a blogon, tehát nagyon remélem, hogy tetszett az ide tévedő szerencsétleneknek~.

Akane